A látványos, verhető akadályokkal megépített pályán lebonyolított díjugratás alapelvei szintén a tereplovaglásra - illetve vadász-lovaglásra - vezethetők vissza: a XIX. században Nyugat-Európa előkelő köreiben a lóháton kutyafalkával űzött vadászat igen nagy népszerűségre tett szert. (Hazánkban e mellett kedvelt volt a két agárral űzött agarászat is.) A vadászatok alkalmával sokszor kellett természetes terepakadályokat átugratni, így egyre fontosabb lett, hogy a lovak és a lovasok baleset nélkül tudjanak akadályokat ugratni. A lovak képessége-inek elbírálásának és a lovasok megfelelő kiképzésének igénye hozta létre a díjugrató sportot. Az ugrás jellegzetes stílusa viszont csak a XIX. és XX. századok fordulóján alakult ki.
Az első magasugró és távolugró lovas versenyt 1864-ben rendezték Írország fővárosában, Dublinban, kifejezetten vadászlovak kipróbálása céljából, az első igazi díjugrató verseny 1866-ban volt Franciaországban. A XIX. századi ugratási stílus sok tekintetben különbözött a maitól. A lovas nem könnyítette a ló mozgását, nem emelkedett fel a nyeregben.

Kégl Károly és Széchenyi Dénes ugyan már a XIX. század utolsó harmadában szorgalmazta, hogy ugratásnál a lovas előrehajolva kövesse testével a ló ugró mozdulatát, de ezt először az olasz hadseregben (1890-ben, Frederico Caprilli kapitány kezdeményezésére) vezették be. Caprilli szerint ugrás közben a lovasnak kell alkalmazkodni a ló egyensúlyi helyzetéhez. A nyeregből kiemelkedve, előredőlve lehetővé kell tennie, hogy a ló hátizmait és nyakizmait is használhassa ugrás közben. Caprilli módszerével jól képzett lovak és lovasok számára könnyen leküzdhetővé váltak a korábban világrekordnak számító 130-140 cm-es magasságok. Az „olasz stílus” Magyarországon csak az 1920-as években vált általánossá, és magyar lovak, illetve ugrólovasok ettől kezdve értek el nemzetközi díjugrató versenyeken is jelentős eredményeket.